1.fejezet

1. fejezet

Sajnálom…
Tényleg őszintén sajnálom…
De végre kell hajtanom a parancsot, különben megöl. A családom. Illetve az álcsaládom.
Még pár percig néztem, ahogy Jáde partja egyre kisebb és kisebb lesz, majd végül teljesen eltűnt a látókörömből. Sóhajtottam, és eltettem a késemet, amivel a hajót rögzítő köteleket vágtam el. Az a farkas fiú rendkívül erősen kötötte meg őket, ezért muszáj volt a fegyverem segítségét kérnem. Hangtalanul néztem a csodás kék eget és a nyugodt tengert. Látszólag én is békésnek tűntem, de az érzelmeim a testemben zavartan cikáztak. Tényleg nem akartam ellopni a hajót. Az egyik felem üvöltött bennem, hogy most azonnal forduljak vissza, hisz nem tehetem ezt a rokonommal. Az egyetlen élő rokonommal, aki ugyanebben a világban rekedt, mint én. Minden vágyam az volt, hogy szemtől szemben megismerhessem Erikát. Hisz amióta tudomásomra jutott a létezése, azóta várom a személyes találkozást. Azt akartam, hogy ő is tudja meg, hogy létezem.

Egy hónappal korábban…

- Van egy unokatestvérem?
- Igen – jelentette ki Ashkore, miközben a kardját élezte. A szoba a többihez hasonlóan sötét volt, a padlót fa burkolta. A falon különböző fegyverek sorakoztak, a szoba másik felében egy ajtó állt, amely a kovácsműhelybe vezetett. Mindig is kényelmetlenül éreztem magam itt, és most rátett egy lapáttal az a kijelentés, amit Ash mondott nekem pár perce.
- Miért nem szóltál előbb? – kérdeztem, miközben leültem egy közeli székre, mielőtt a lábaim összeestek volna alattam.
- Mert nem hittem, hogy fontos lesz a célunk elérésében. De tévedtem.
Szótlanul meredtem a néhány méterre ülő férfira. A maszkja, mint mindig, eltakarta az arcát, így egyikünk sem tudta valós kilétét. Nem bízott bennünk, hogy felfedje a személyiségét, de ezt társaimmal megértettük. Mi sem bíztunk meg egymásban, de engedelmeskedtünk az összes parancsnak, amit egy páncélos idegen adott nekünk.
- És mit akarsz, mit tegyek?
- Szükségem van a segítségedre – fordult felém, miközben letette a fegyverét a közeli asztalra a többi közé. – Meg kell nyitnunk a boszorkánykört.
Elképedve bámultam rá.
- Nem lehet! Ha túl gyakran használjuk, akkor rá fognak jönni, hogy van egy rejtett körünk, rögtön rájönnek, hogy hol bujkálunk, és végünk.
- Nem fognak – állt fel, mire én is felpattantam, hogy szembenézzek vele.
- Miért is?
- Mert elvonom a figyelmüket – a hangján érződött, hogy mosolyog.
Egy darabig kétkedve meredtem az életem megmentőjére, s reménykedtem, hogy több információt is megkaphatok. Amikor egyikünk se kezdeményezett, megmakacsoltam magam, és határozottan megszólaltam:
- Most még nem lehet. Nemrég nyitottam meg az átjárót, ha túl korán próbálom meg újra, akkor esélyem sincs rá, hogy újra sikerül.
- Természetesen. Várunk egy kicsit, amíg feltöltődsz – ezzel sarkon fordult és elment.
- Ash! – kiáltottam felé, megtorpant, majd kérdőn visszafordult felém.
- És… mi a neve? Ugyanúgy félvér, mint én?
- Ha bízhatunk Holdenben, akkor a neve Erika. Az biztos, hogy ember. Csak az a kérdés, hogy van-e benne más vér is.
- És azt hogy derítjük ki?
- Majd meglátjuk – ezzel otthagyott engem a fegyverszobában.

Jelen

Miután átszeltem az ismeretlen vizeket, végül sikeresen visszaértem a rejtekhelyre. Pár hónapja még boldogan tértem vissza az otthonomba, de ez mára már félelemmé változott. Ott már Holden mosolyogva várt engem, miközben a lágy szellő játszadozott rövid fekete hajával.
- Szép munka Alice!
Szótlanul leugrottam a hajóról, miközben a társam már kötötte ki a hajót az egyik póznához.
- Ash büszke lesz rád!
- Ashkore mindig büszke rám - hazudtam érzelemmentesen. Muszáj volt elrejtenem a valódi érzéseimet, különben meghalhatok. Holdennel elindultunk a rejtekhely belsejébe. Annak ellenére, hogy itt nőttem fel, most a barlangok sötétsége feszültséget keltett bennem. Próbáltam elnyomni, hiszen fenn kellett tartanom a problémamentes látszatot. Miután végigszeltük a folyosókat, megálltunk Ashkore ajtaja előtt, majd bekopogtam.
- Szabad!
Benyitottam, majd bementem Holdennel.
- Megvan a hajó.
- Alice! Ez csodálatos hír! – csapta össze a tenyerét Ash, majd felnevetett. Vissza kellet fognom a remegésemet, amely eluralkodott rajtam, miközben a hangját hallgattam. Amióta hibáztam és megbüntetett, azóta féltem a közelében.
- Holden, magunkra hagynál minket? – kérte a társamat Ash, majd az szó nélkül kiment, és ránk zárta az ajtót. Feszülten álltam, és vártam a mondanivalóját.
- Végre valamit jól csináltál. Így egy lépéssel közelebb kerültünk a célhoz. Elég nehéz visszaszerezni azt az előnyt, amit te csak úgy eldobtál tőlünk – mondta lekezelően. Próbáltam visszafogni magamat, hogy ne ugorjak rá a késemmel és vessek véget az életének. Tudtam, hogy veszítenék. Aznap is veszítettem.
Az idézés napján a boszorkánykör mellett ültem, míg Ash a hátam mögül figyelte az eseményeket. Minden erőmet bevetve, a földre tettem a kezemet, és koncentráltam. Éreztem, ahogy az adrenalin végigszáguld a testemen, majd Erikára gondoltam. Nem tudtam, hogy néz ki, mit szeret, milyen családja van, de rá gondoltam. Arra, hogy itt legyen. Hogy megismerhessem őt, minden háború és harc nélkül. A boszorkánykört ellepte a fehér fény, majd amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is tűnt, és azzal együtt engem hátrataszított egy fának. Fájdalmakkal teli testtel buktam előre a földre. Csönd volt. Mi történt? Nem hallok hangokat. Azt hittem, sikerült Erikát elvezetnem a földi körhöz. Felnéztem és megláttam Ashkoret, aki idegesen járta körbe a varázsgombákat.
- Hol van?! – üvöltötte, mire összerezzentem. Sosem láttam még ilyennek. Felém fordult, és egy szempillantás alatt mellettem termett. A hajamnál fogva felhúzott, s a hirtelen fájdalomtól nyögtem egyet.
- HOL VAN?! – kiáltotta. Becsuktam a szemeimet, hogy ne kelljen őt ilyen állapotban látnom, miközben a félelem teljesen eluralkodott rajtam.
- Nem tudom! Itt kellene lennie! Éreztem, hogy elérte a kört!
Hirtelen eleresztette a hajamat, így visszaestem a földre. Felnéztem rá.
- Itt kell lennie! Biztos Eldaryában van! Érzem a jelenlétét! - hadartam, és gondolkodtam, hogy mivel tudnám még bebizonyítani az igazamat. Nem figyelve rám, Ashkore felkapta a fejét, majd elviharzott.
Csak néhány óra múlva sikerült kideríteni, hogy Erikát sikeresen megidéztem ebbe a világba. Csak másik körbe. Az ellenség körébe. Azóta párszor próbáltam kibékülni Ash-sel, megmagyarázni neki, hogy várnunk kellett volna még, hogy az erőm teljesen feltöltődjön, és akkor nem hibáztam volna. Meg sem hallgatott. A többiek elől elhallgatta a hibámat, és azt mondta nekik, hogy a terv szerint oda akarta őt idézni. Mindent megtett annak érdekében, hogy a hívek azt lássák, hogy minden úgy halad, ahogy ő szeretné.
- Most mit teszünk? –kérdeztem, de ő felemelte a kezét, így elhallgattam.
- Az nem rád tartozik. Így is elég bajt okoztál már.
Lesütött szemmel távoztam az irodából, majd egyenesen az én szobámba mentem. Ajtót nyitottam, majd meglepetten vettem észre, hogy Holden az ágyamon terpeszkedett, és az egyik könyvemet tartotta a kezében. A szobám ugyanakkora volt, mint a többieké, de sokkal hangulatosabb. A falak lágy levendula színben festettek, a padlót világosbarna fa burkolta. Egy asztalon, egy könyvespolcon, egy öltözőszekrényen és egy ágyon kívül más nem volt a szobámban, csak amik ezeken a tárgyakon elhelyezkedtek. Holden nagyon nem illett bele ebbe a környezetbe, szakadt nadrágjával, fekete bakancsával és a koszos fehér ingjével.
- Mit szeretsz ezekben? – kérdezte, mire odasiettem mellé, s kikaptam a kezéből a könyvet.
- Ez nem rád tartozik! Menj el! – parancsoltam, de ő csak érdeklődve bámult fel rám. – Komolyan mondom, menj el, vagy az erőmmel repítelek ki a szobámból!
- Ash bánt téged? – kérdezte komoly hangon, mire megdermedtem. Gyorsan összekaptam magam, hogy ne látszódjon a sebezhetőségem.
- Bármi is van Ashkore és köztem, az nem rád tartozik! – jelentettem ki érzelemmentese, mire felállt. Egy fejjel magasabb volt nálam, így fel kellett néznem rá.
- Ha baj van, szólj.
Ezzel magamra hagyott a szobámban. Percegik szótlanul álltam, majd ledőltem az ágyamra. Végiggondoltam az aznap történteket, majd reménykedtem benne, hogy Erikáéknak sikerül biztonságban visszajutniuk a főhadiszállásra. Elárasztott a bűntudat, hogyha csak arra gondolok, hogy miattam kerülnek bajba. Reménykedtem benne, hogy ők nem kapnak olyan intenzív büntetést, mint én. Miközben a gondolataim összevissza kavarogtak, a szemeim lecsukódtak, és álomba merültem.