2. fejezet

Sziasztok! :)

Sikeresen elhoztam a második fejezetet, jó olvasást hozzá! :3 ^^


2. fejezet

A hajólopás előtt pár nappal

- Fuss! Fuss! Fuss! Fuss! – Ezt mondogattam magamnak, miközben a kappa gyerekkel a kezemben menekültem, és próbáltam elkerülni, hogy megöljenek. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, és kerestem a szemeimmel az Ashkore által nyitott teleportáló kaput.
- Mi ez a sok…? – kerülgettem idegesen az óriási leveleket. Gyűlöltem a kappák szigetét. Az egész olyan, mint egy túlméretezett növény. Teljesen más attól a helytől, ahol én felnőttem. Ashkore területén a sötét színek dominálnak. Ezzel szemben ez a sziget túlságosan élénk volt a szememnek. Szerencse, hogy a küldetésemet éjszaka kellett végrehajtanom. Ha nappal tettem volna, akkor meg lett volna az esélye annak, hogy az erős színvilágtól megvakulok.
- Hmm… - mocorgott a kappa a karomban. Még jó, hogy kötöttem a szemére egy kendőt. Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy a kölyök megjegyezze az arcomat, és ezáltal tele lenne a kappa falu az arcképemmel a „Keressük” felirat alatt. Csak az hiányzik, hogy még több ellenségem legyen… Amióta hibáztam, Ashkore figyelmen kívül hagy. Ha van valami piszkos munka, azt elvégezteti velem, s ellenkezni esélyem sincs, mert az az életembe kerülne.
- HAAA! – üvöltött fel hirtelen a kappa a karomban.
- Sss! – csitítottam le. Nem akartam rászólni, mert még megjegyzi a hangomat. Még ha csak egy gyerek is, a kappák rendkívül intelligens teremtmények, ezért nem szabad kockáztatnom.
Szerencsére megláttam a kapu fényeit. Felcsillantak a szemeim, de ebben a pillanatban messziről jövő hangokat hallottam. Rettegve kapcsoltam a leggyorsabb futási tempómra, és beleugrottam a kapuba.
Nekicsapódtam a földnek. Próbáltam elérni, hogy az ütközés nagy részét én fogjam fel, hogy a kappának ne essen semmi baja.  Erős fájdalom nyilallt bele a hátamba, majd felnyögtem. A kappa ekkor már rángatózott a karomban. Résnyire nyitottam a szemeimet és láttam, hogy Ashkore becsukja a kaput, majd felém fordult.
- Vidd el az egyik cellába – parancsolta, majd magamra hagyott.
Pár percig a földön feküdtem, a kappát ölelve, aki félve zsugorodott össze. Amikor már kicsivel erőteljesebbnek éreztem magam, felálltam az elszundikáló teknősszerűséggel, és elindultam a börtön felé. Miközben haladtam, azalatt végigmértem a terepet, és eluralkodott bennem a csalódásérzet. Csak sötét színek vettek körül, és ez most először nyomasztott. Nem hittem volna, hogy a kappák szigetének színgazdagsága ekkora hatással lesz rám, hiszen amikor ott voltam, idegesített.
Lementem a lépcsőn, amerre a cellák találhatóak. Befogtam a kappa füleit, nehogy felébredjen, mert tudtam, mi következik. A rácsokba kétségbeesett emberek, elfek, tündérek, vámpírok és különböző lények kapaszkodtak. Nyögdécseltek, üvöltöttek, hogy ki akarnak szabadulni. Eddig mindig érzelemmentes arccal haladtam el előttük. Azonban az elkeseredett és reménytelen arcok most szégyennel töltöttek el engem. Leszegtem a tekintetem, és felgyorsítottam a lépteimet. Amikor a folyosó végén befordultam, és egyre jobban halkultak a hangok, felsóhajtottam, majd végre felmertem emelni a tekintetemet. Könnyen megtaláltam a kappa számára kijelölt cellát, kinyitottam, majd leraktam a kis teknősszerű lényt a földre. Egy kisebb varázslattal rögzítettem a szemkendőjét, hogy ne tudja levenni, majd kimentem a lyukból, és kulcsra zártam a cellát. Pár percig bámultam a kappát, ahogy összekuporodva aludt. A félelem érződött a testéből.
- Sajnálom – mondtam halkan, majd elindultam visszafelé. Amikor a sarkon be akartam fordulni, szembe találtam magam Holdennel. Megtorpantam. Csak nemrég csatlakozott hozzánk, ezért nem ismertem még ki igazán. Rövid fekete haja összevissza állt, de rendkívüli keretet adott a ragyogó, szinte majdnem fehér szemének.
- Szia!
Vettem egy nagy levegőt, majd próbáltam elrejteni az érzéseimet.
- Szia. Mit keresel itt? – húztam fel kérdőn a szemöldökömet.
- Ash megkért, hogy ellenőrizzem, hogy a kappa a helyén van-e.
Mondata több ezernyi tűként hatolt a szívembe. Ashkore tényleg nem bízik bennem. A személy, aki végig velem volt és támogatott, ott volt életem minden első pillanatában, már ellenségnek tekint. Keserű érzés terjedt el a számban.
- Menj! – kerültem ki őt gyorsan, majd végigfutottam a folyosón, és meg sem álltam a szobámig. Magamra zártam az ajtót, s végül teljesen összeomlottam.

Másnap

Már egy ideje Ashkore ajtaja előtt álltam, és belül küzdöttem magammal, hogy be merjek-e menni. Végül rászántam magam, és bekopogtam.
- Gyere!
Beléptem a már sokat látott szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót.
- Mit akarsz, Alice? – kérdezett engem hűvösen. Nyeltem egyet, majd minden bátorságomat összeszedve, válaszoltam:
- Mi lesz a kappa gyerekkel?
- Az nem rád tartozik! – jelentette ki határozottan, mire leszegtem a tekintetemet. Nem tudtam, meddig álltam ott némán, de egy idő után Ashkore megelégelhette.
- Alice… – sóhajtott fel, majd felnéztem és láttam, hogy előttem állt.
- Van valami köze az unokatestvéremhez? – kérdeztem, reménykedve a válaszért. Csend.
- Lehet – mondta sejtelmesen, és kiment a szobából.
- Hát, ez nem ment túl jól – mondtam magamnak, majd én is követtem őt. Láttam, hogy már eltűnt, így elindultam az ebédlő felé. Tegnap óta egy falatot sem ettem, és most sem voltam éhes, de tudtam, hogy szükségem van a táplálékra.
Az étkezde ugyanolyan nyomasztó volt, mint az összes többi helyiség. Szürke kőasztalok és székek álltak a lakók rendelkezésére. Nem ez volt a legkényelmesebb megoldás. Odamentem a pulthoz, találomra levettem valamit, leültem az egyik asztalhoz, és majszolni kezdtem. Miközben rágtam, a gondolataim össze-vissza cikáztak, hogy hogyan tudnám megoldani a problémámat. Egy másik kaput már nem tudok nyitni, mert az erőm lecsökkent a primitív varázslatok elvégzésére. Ellopni egy embert egyedül pedig nem éppen a legkönnyebb feladat. Kétségbeesetten hajtottam le a fejemet a jéghideg kőfelületre.
- Nem tudom – nyögtem.
- Mit?
Felkaptam a fejem, és láttam, hogy Holden ült le velem szemben. Már megint ő.
- Mit akarsz? – kérdeztem mogorván. Már megint ő. Amióta megérkezett, egy perc nyugtom sem volt.
- Mit nem tudsz?- kérdezte, majd kérdőn hajolt felém, miközben a karjaival rátámaszkodott az asztalra.
Na, most találj ki valami okosságot, Alice, gondoltam magamban, majd kinyögtem az első eszembe jutó mondatot:
- Hogy mit terveznek a kappával!
Holden kétkedve nézett rám.
- Ash nem mondta el neked?
- Mostanában mindig pont rosszkor zavarom – hazudtam, majd érdeklődve néztem rá, és vártam a választ. Ha Ashkore nem hajlandó elmondani, akkor majd én kiderítem magamtól.
- Olyasmit említett, hogy szüksége van az életvízére… - emlékezett vissza, mire felpattantam a helyemről.
- Köszi! – rohantam el.
- Várj! – hallottam a kiáltását, de nem tettem úgy, ahogy akarta. Azért futottam el, mert nem akartam, hogy rájöjjön a baklövésemre, és féltem, hogy többet kérdezek, így arról beszámolna Ashkore-nak.
Egyenesen a kertbe érkeztem, ahol ledobtam magamat az egyik padra. Sosem jöttem ide, mert túlságosan nyugodt helynek tartottam, de most éppen erre volt szükségem. Lehunytam a szemeimet és felhajtottam a fejemet. „Olyasmit említett, hogy szüksége van az életvízére…”. Az életvízére? Az az, ami a fején van, nemde? Vajon miért van szüksége rá? Életvíz… Várjunk csak…
- Akkor meghal! – emelkedtem fel hirtelen. A felismerés gondolata még mindig ott virított a szemeim előtt. – Még csak egy gyerek. Nem halhat meg.
Előrehajolva a tenyerembe temettem az arcomat, és próbáltam a megoldást keresni. Muszáj cselekednem. Tennem kell valamit azért, hogy megmentsek egy életet. De hogyan?
- Erika – hallottam valahonnan egy ismeretlen hangot. Felkaptam a fejem, körbenéztem, de nem láttam senkit. Mégis mit tegyek az unokatestvéremmel? Több mérföldnyire van tőlem!
Egy puha valami ért hozzá a kezeimhez. Lenéztem és megláttam hű familiárisomat. A Blackdog egy nagyon ritka élőlény, és nem mindegyik társul valakihez, mert túlságosan önállóak. Én Nightot még gyerekkoromban ismertem meg, miközben szaladgáltam. Amikor meglátott, rám morgott, de én csak mosolyogva közeledtem felé. A végén ő menekült el, majd néhány nap múlva feltűnt a szobám ablaka előtt, s végül Ashkore engedte, hogy megtartsam.
- Night – mondtam neki, mire az megnyalta a kezemet, majd bökdösni kezdte azt. Valamit akart mondani.
- Mi az? – kérdeztem, mire megfordult, és elindult. Felálltam, majd követtem.
- Night! – nyögtem fel, amikor láttam, hogy bemászott egy lyukba. Lemásztam mellé, majd mérgesen néztem rá. – Mégis mit csinálsz?
Ekkor a szemem sarkából valami csillogást észleltem. A fény felé fordultam, és megláttam egy kis kék kristályt. A kezembe vettem, majd gondolkodni kezdtem.
- Ez… Ez a nagy kristály egy darabja! – tágult ki a szemem. Mit keres ez itt? Night megbökte a kristályt tartó kezemet, majd vakkantott egyet. Hirtelen a kristály ragyogni kezdett, és feltöltődtem energiával. Eldobtam a követ, majd remegve néztem a kezeimre.
- Hogyan? – kérdeztem, majd a familiárisomra néztem, aki a szájában hozta vissza kristálydarabot, ami erőt adott nekem.
- Erika – hallottam újra a suttogó hangot. Igen. Most már van erőm, hogy meglátogassam őt. Hogy elvigyem hozzá a kappát. Hogy megmentsek egy életet.